Hyde Park - Sydney

.

Ó, te jó ég! Milyen szép idő van. Gondolom magamban, miközben a parkot csodálom. A egyetemről tartok hazafelé, de egy kis kitérőt tettem ide, mert ráérek és ki akarok egy kicsit kapcsolódni. Egyszerűen fantaszikusan érzem magamat ma, valahogy olyan megfoghatatlanul boldog vagyok. Lamina mellettem sétál és néha-néha elkap egy-egy gaéambot, ameyik nem hagyja békén. Lamina az éne lelkem és ezt szó szerint értem így, ő az én lelkem, mivel genin vagyok. Lamina az egyetlen aki tud rólam mindent, hisz még a gondolataimat is hallja.
~Caroline, ne gondolkodj ilyen hangosan, mert felrobban a fejem.
Gondolja Lamina, de tudom, hogy nem rosszindulatúan, csak húzza az agyamat, mint általában. A szőkőkútnál áll és vigyorog rám, persze csak óvatosan, nehogy észrevegyék az emberek. Kicsit furcsa lenne mások számára ha egy angol cocker spániel rájuk vigyorogna.
~Ha-ha-ha. Áú! Ezek a galambok nem akarnak békén hagyni!
Óóó, hát ne foglalkozz velük annyit.
Hirtelen nekimegyek valakinek háttal és elterülök a földön. Hatalmas méreg gyűlik a számban szinte kirobban belőlem, de aztán fisszafolytom magamba, amikor látom, hogy Lamina bosszankodását érzem. Mivelhogy még egymás érzelmeit is érezzük, sőt azt is, ha valami fáj a másiknak. És most Lamina mérges rám, hogy, hogyan lehetek ilyen ügyetlen és gondolatban a fejemhez fágja, hogy neki is fájt ám jócskán. Egy segítő kezet látok magam előtt, amibe belekapaszkodom, miközben motyogok.
- Elnézést, nem kartam...
De belém szorul a szó és elhallgatok, amikor meglátom a lányt.

Sietek, sietek!!! Legszívesebben beleordítanám a parkba, hogy VIGYÁZZ SIETEK! De tűrtőztetem magamat és nem teszem. A zeneakadémián (ahová járok suliba) nagyon felidegesítettek, mert képtelenek felfogni, hogy az évvégi koncerti darabommal még nem vagyok készen. Olyan nehéz felfogni, hogy egy nagyszabású darab megtanulása azért nem megy egyik napról a másikra?! Komolyan mondom, hisz még csak tegnap előtt kaptam meg a darabot, nem vagyok űrlény, hogy ilyen gyorsan megtanuljam. Huh, na mindegy. Lassítok a tempómon és a lábam elé nézek nehogy orra essek a nagy fortyogásomban. De úgy tűnik így is lehet balesetet okozni. Valaki nekem jön hirtelen és én teljesen lefagyok. Mi, mi történt. Felnézek a lábamról és meglátom, hogy egy lány terült el a betonon. - Úúú, bocs. - Gondolom magamban. Na jó, legyünk kedvesek.
A kezemet nyújtom, hogy felsegítsem.
- Ugyan nem tesz semmit, velem is megesett már, hogy elbambultam.
Válaszolom, amikor bocsánatot kér. Csak néz és nekem meg fogalmam sincs, hogy miért. Talán van valami furcsa rajtam, esetleg tejszínhabos vagyok a nemrég megivott forrócsokitól? Nem, az nem lehet.
Ahogy jobban megvizsgálom az arcvonásait, rájövök, hogy ki is ő.
- Lini!
Kiáltom meglepetésemben, hisz ez olyan hihetetlen.
- Mit csinálsz te itt, nem úgy volt, hogy az államokba mész tanulni? Mit keresel te itt?
Ekkor egy kiskutya lohol oda hozzánk.
- A te kutyusod?
Ahogy jobban szemügyre veszem a kiskutyát, felismerem, hogy ő Lamina.
- Nahát, szia Lamina, hogy vagy, remélem, Lini már nem töm azzal a sok zöldséggel téged.
Mondom mosolyogva. Caroline-al még akkor találkoztam, amikor anyukám meghalt. Nagyon el voltam keseredve és tenni akartam valamit. Miután rájöttem, hogy mi vagyok, vagyis, hogy boszi, az erőmet akartam használni, hogy feltámasszam. És akkor találkoztam én Caroline-al. Ő húzott ki a depiből (Daniel mellett). Nagyon jó barátokká válltunk. Persze volt egyszer egy kicsi nézeteltérésünk is... De alapjában véve, jól elvoltunk kettesben, vagy hármasban. Aztán Carolnine elment az államokba tanulni én meg itt maradtam, és azóta nem beszéltünk.